Barcelona, visszatérő

Október végén volt egy utunk Barcelonába. Részben a munka miatt mentünk, de tartoztunk ennyivel a gyerekeknek is, magunknak, is, hogy ne érezzük annyira elvágva a szálakat. Na meg vittük az öreg Citroenünket, hogy örökre otthagyjuk valami ismeretlennek. Csongor, mikor megtudta, krokodil könnyeket hullatott. Ezt a kocsit még Svédországban vettük, mikor Áron megszületett, és azóta hűségesen szolgált minket. Költözött velünk, cipelte a bútorainkat, ingóságainkat, csomagjainkat, bicikliket, innen-oda, onnan-ide, és sosem hagyott cserben.

Egy csütörtöki napon indultunk éjszaka egykor, hogy még aznap elérjük a genovai kompot. Az első körforgalom után megállított bennünket a rendőr. Pedig pont velük nem akartunk találkozni, mert az autó zöldkártyája Castelldefelsben várt bennünket. Az éjszaka közepén egy külföldi rendszámú kocsi telepakolva, kicsit gyanúsnak tűnt, de mikor látta, hogy gyerekekkel vagyunk kérdés nélkül elengedett. Felváltva vezetünk, majd a következő rendőr Olaszországban intett le, hajnalban, és meglehetősen idegesen, tört spanyollal figyelmeztetett:
-Cáálma, cáálma, no láámpara, ciento treinta!  - azaz nyugi-nyugi, ne villogjuk le az előttünk haladót, mert csak 130-al lehet közlekedni. Ok, igazad van, aztán mentünk tovább.
Pontosan délelőtt 11-re  értünk a kikötőbe, a komp várható indulása előtt két órával. Amiről aztán kiderült, hogy csak este hatkor fog indulni, és ha már egyszer benn voltunk az autóval a kikötőben, akkor onnan se ki, se be nem lehetett menni. Hulla fáradtan várakoztunk órákig. Ráadásul most ezt a járatot összecsapták a Tangerbe utazó igencsak tarka-barka utazóközönséggel. Tele voltunk ütött-kopott autókban összezsúfolódott Afrikába igyekvő szerencsétlenekkel, akik mindenféle limlomot halmoztak fel a kocsijuk tetejére, hogy csak úgy imbolygott a sok csomag odafenn. Szörnyű volt.
Mikor nagy nehezen feljutottunk a kompra, nem nagyon mozdultunk ki a szobából. Másnap délben érkeztünk meg Barcelonába, és megfogadtuk, hogy soha többet nem utazunk ezzel a komppal.

Még az indulás előtt alaposan megszerveztem mindent, hogy a gyerekek mehessenek a régi iskolájukba. Castelldefelsben volt a hotel, hogy a régi helyen legyünk. Szabolcs egyenest a munkahelyre ment a kikötőből, a gyerekek pedig még a hotelig sem akartak elmenni, hanem az iskolába igyekeztek.
Először nem értették mit keresünk ott, és főleg mit akarunk, de aztán hívták az igazgatónőt, aki a hozzájárulását adta, hogy ideiglenesen újra beüljenek a padokba.

Óriási volt az öröm. Nemcsak a mi, de az ottaniak részéről is. Áron osztálytársai a nyakamba ugráltak, és körülugrálták Áront is. Még aznap délután mentünk szülinapi zsúrra, mintha mi sem történt volna. Volt aki csak azt jegyezte meg, hogy de rég nem látott bennünket. Nem is tűnt fel nekik, hogy már nem lakunk ott. A gyerekeket meghívták magukhoz aludni, médpedig egy nagyon kedves katalán család, akiknek mindkét gyekekével a mi kettőnk egy osztályba jártak. Tele voltunk programmal, zajlott az élet.

De valahogy mindezek ellenére azt éreztük, legalábbis Szabolcs, és én hogy jó ez így ahogy van, már nem akarunk ott kinn élni. Jó volt, szép volt, megyünk majd, ha tehetjük, és ennyi.
Most otthon a helyünk.